Az alábbiakat csak az olvassa el, aki kész szembesülni saját magával, kész önmagában keresni a hibát, és a változás érdekében kész a változtatásra is.
Persze! Még mindig azt gondolod, te ezek közé tartozol és futnak tovább a sorokon a szemeid.
Vagy az is lehet, hogy csak be akarsz kukucskálnia meztelen, valóvilágba és azt hiszed megúszd a sokkot, a szembesülést.
Nem hiszed, hogy otthon a gép előtt ülve, az olvasottak fájni fognak. Pedig fognak. (Kb. az emberek 2%-a kivétel.)Hát akkor: Rajta!
Persze! Még mindig azt gondolod, te ezek közé tartozol és futnak tovább a sorokon a szemeid.
Vagy az is lehet, hogy csak be akarsz kukucskálnia meztelen, valóvilágba és azt hiszed megúszd a sokkot, a szembesülést.
Nem hiszed, hogy otthon a gép előtt ülve, az olvasottak fájni fognak. Pedig fognak. (Kb. az emberek 2%-a kivétel.)Hát akkor: Rajta!
Kérdés: Ha beteg a gyereked, mi az első 3 gondolatod?
- Talán:Jaj, Istenem! Ki fog rá vigyázni, amíg én dolgozom? / Már megint hiányozni fogok a munkahelyemről! Előbb-utóbb kirúgnak.
Vagy:Már megint menni kell az orvoshoz. És egy csomó pénzt hagyok a patikában? Netalán:Miért vagyok ilyen szerencsétlen? A szomszéd gyerekei miért nem betegek állandóan?
– Stb. …
Nos, szerintem egyik sem a megfelelő kérdés. Mi lenne, ha a következőket kérdeznéd meg magadtól?:
– A gyerek saját életében merült fel a probléma, vagy helyettem beteg?
– Vajon életem melyik megoldatlan területére reagál a gyermekem?
– Vajon mit szimbolizál ez a betegség? Mit akar nekem üzenni?
– Mi az,amit elnyomtam magamban, nem akartam vele szembesülni, és így kénytelen betegség formájában megmutatni magát?
– Stb. …
Ugye, ezek már nem is olyan kellemes kérdések? Hát még a válaszok!
A gyerekek mindent levesznek a szüleikről kis szenzoraik segítségével.
Legfőképpen, amit nem mondanak ki. Tehát nem érdemes nekik vetíteni az ideális szülőt, a csiribiri boldogságot. Egyrészt úgysem hiszik el, másrészt megtanulják, hogy a problémamegoldás módja, ha megjátszuk azt, ami nincs is. Később akaratlanul is ezt a mintát viszik tovább. Pl. anyuka kislánya, ha majd felnő és gondja lesz, akkor a szőnyeg alá söpri azt, nem beszél róla és a külvilágnak pedig vetíti a „boldog vagyok” showműsort.
A lelekmagazin.hu nagyon jól leírja ezt a jelenséget. A gyermekek – elsősorban a kicsi gyermekek, kb. öt éves korig – bizonyos tekintetben még nem önálló személyiségek. Teljes egészében függnek azoktól a hatásoktól, amelyek saját családjukban, környezetükben érik őket. Hogy miért? Ennek egy nagyon egyszerű magyarázata van. A gyermekek agyhullámai ebben a korban un. ’alfa’ állapotban vannak.
Aki tanult agykontrollt vagy egyéb meditációs technikákat, az tudja, hogy azért próbáljuk meditációs technikákkal, ellazulással vagy egyéb módokon elérni ezt az állapotot, hogy az agyunk befogadóvá váljon és ki tudjuk kerülni azt a tudatos kontrollt, amit az agyhullámok ’béta’ állapota jelent.
Gyermekeink kb. öt éves korig folyamatosan ebben az állapotban léteznek. Ez azt jelenti, hogy az őket érő hatásokkal szemben semmilyen tudatos elemzési vagy kontrollálási lehetőséggel nem rendelkeznek. Mindent átvesznek és úgy fogadják el, ahogyan kapják. Mivel érzelmileg is erősen kötődnek a szüleikhez, tökéletesen átérzik és átveszik azokat az érzelmi mintákat, örömteli vagy feszültségekkel telt érzelmi állapotokat, melyek a családban uralkodnak.
Tökéletes tükörként vetítik elénk mindazokat a problémákat és konfliktusokat is, amelyek – akár csak rejtett módon is, a „szőnyeg alá söpörve” – fellelhetők a családban. Előttük – éppen mert ilyen befogadó állapotban léteznek – nincs titok. Tökéletesen megérzik, átérzik a legkisebb rejtett konfliktust is, ami a családban él. Nem csak átérzik, hanem „jó tükörként” azonnal vissza is jelzik.
Betegségeik is ilyen tükör-jelzésként értelmezhetőek. Őszintén, megjátszás nélkül és a maga teljes intenzitásában jelzik vissza a családi helyzetet. Egy egyszerű, teljesen hétköznapinak látszó példával szeretném illusztrálni a leírtakat: a gyerek/ek folyamatosan náthás/ak, tüsszög/nek, folyik az orra/orruk, fáj a torka/torkuk vagy akár már valamilyen komolyabb légzőszervi megbetegedésben szenved/nek.
A légzőszervek, a tüdők a külvilággal való kapcsolatfelvétel szervei. A légzőszerveken keresztül folyamatos kapcsolatban állunk a körülöttünk lévő világgal. Felvesszük a külső energiákat a belégzésen keresztül és leadjuk a számunkra szükségtelen energiákat a kilégzés által.
Átvitt értelemben – lelki síkon – is a tüdők, légzőszervek a külvilággal való kapcsolat szervei. Betegségek akkor lépnek fel bennük, ha ezek a lelki, emberi kapcsolatok nem működnek tökéletesen. Jelzik, hogy a gyermek környezetében valami miatt nem működnek jól ezek a kapcsolatok.
Ilyen esetben tehát célszerű megvizsgálni önmagunkat is és a család egyes tagjai közötti kapcsolatokat is, hol vannak azok a nyílt vagy rejtett konfliktusok, melyeket a gyermek betegsége jelez. … és ezeket kell megoldani ahhoz, hogy a gyermekünk problémája tartósan megoldásra kerülhessen.
Ez persze egy hatalmas felelősség. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy beteges a gyerek és hagyni mindent a régiben, mint szembenézni saját magunkkal és esetleg a a párunkkal való megoldatlan – tudott vagy a tudatalattiba száműzött – konfliktusokkal.
Tehát az anyukának érdemes saját jóléte és gyermeke jólléte érdekében a lehető legjobban éreznie magát!!!
Ha az édesanya szorong valami miatt – mondjuk munkahelyi zűrjei vannak, fél, hogy megszűnik az állása – a szervezete feszült figyelemmel vészreakcióban van. Nem pihenhet. Így a gyerek megteszi helyette, amit ő nem volt hajlandó. Megbetegszik és így pihenőre kényszeríti a szülőt is.
Na jó, jó! De mit lehet ilyenkor tenni? Szerintem sok mindent. Anyuka elmehet a barátnőjével egy kicsit dumcsizni és jól kibeszélni a dolgokat. Kimehet az üres pusztába ordítani, hogy levezetődjön a feszültség. Otthon egyedül egy nagyot énekelhet, és táncolhat, vagy káromkodhat… ki-ki vérmérséklete szerint. De szelídebb változatban: Kihagyhat egy takarítás vagy főzést és megbeszélheti a cslád többi tagjával, hogy „feltöltődési okok miatt anya kifőzdéje ma zárva”. És csodák csodája, a család meg fogja érteni. Érdemes kipróbálni! Vagyis oldani kell a stresszt. A kineziológia gyengéd módszere is ehhez segít hozzá.
Keresd meg, mit üzen a betegség!
Minden betegség szimbólum. Fel akarja hívni a figyelmet valamire. Pl. a megfázós betegnek pihenésre van szüksége. A fertőzőnek egyedüllétre. „Ne gyertek közelebb, fertőzök!” A torokfájás a kommunkiáció témakörét érinti. Mit nem mondok ki? A kisbaba székrekedése az elengedés, az előző életforma elengedésére hívja fel az édesanyja figyelmét…Óriási az irodalma a betegségek szimbolikájának. De már sokszor az is segít, ha a beteg, vagy a beteg gyerek szülője elgondolkodik a betegség információján. Mi az, amiben a betegség meggátolja (Pl. nem kell elutaznia arra az undok konferenciára.), vagy mi az amihez hozzásegíti (pl. pihenés, részvét…)?
További nagy csapdája a betegségnek, ha nem éljük meg.
Eleve azért alakult ki a betegség, mert sok mindent elnyomott az illető magában. Pl. ha fáradt volt, bedobott egy kávét, vagy többet. Ha fájt valamije, bevett egy fájdalomcsillapítót, vagy többet… De az üzenettel nem foglalkozott. Ezért kénytelen volt a betegség megjelenni, hogy elérje, amit enyhébb módon nem sikerült. Tehát, ha beköszönt a betegség, akkor a legkevesebb, amit megtehetünk, hogy megéljük.
(Nemrég egy reumatológiai problémákkal küszködő hölggyel beszélgettem, aki a leendő 3 hetes kezeléséről beszélt. Amikor is a következő ütötte meg a fülemet: A doktornővel már meg is beszélte, hogy nem fog befeküdni a kórházba, hanem majd biciklivel bejár az injekcióra minden nap és így nem kell kizökkennie a napi mókuskerékből. Miközben pedig a betegsége éppen azt próbálja elérni, hogy maradjon már egyhelyben, ne nyüzsögjön.)
A betegségeknek tehát hálásaknak kell lennünk, akár milyen kellemetlenek, hiszen általuk megérthetünk valamit, szembesülhetünk valamivel, amivel nem akartunk. És nem utolsó sorban fejlődhetünk általa.
